Amint azt egy korábbi bejegyzésben ígértem, kissé feszegetve blogom témájának határait, beszámolok Korfuról Magyarországra történő "kalandos", tragikomikus hazautazásom részleteiről. Persze a fogyasztóvédelem elemei a közlekedési szolgáltatások tekintetében fellelhetőek lesznek, de döntő többségük a határokon kívülre koncentrálódik, és most tényleg nem erre szeretném helyezni a hangsúlyt.
Idén június 19. és 26. között meglátogattam Korfun élő barátomat. A sziget csodaszép, mindenkinek tudom ajánlani, aki kikapcsolódásra vágyik (és képes elviselni a görögök "sajátos" - no komment - életstílusát...). Az utazást repülővel terveztem lebonylítani, a Wizz Air szolgáltatásait igénybe véve. Az odaút rendben lezajlott. Ott-tartózkodásom során azonban egészségügyi problémáim akadtak, és nyaralásomat megszakítva haza kellett utaznom két és fél nappal a tervezett hazaút előtt. Mivel repülő minden héten csak szombaton közlekedik közvetlenül Korfuról Budapestre (de akkor 3 gép is repül), kénytelen voltam egyéb közlekedési eszközöket igénybe venni...
Mivel a szállásom Moraitikán, a közlekedési csomópont pedig a sziget központjában, Corfun van (a távolság kb. 20-30 km), ezért reggel hét órakor kénytelen voltam taxival utazni, ugyanis a buszközlekedés meglehetősen kiszámíthatatlan, annak ellenére, hogy van valamilyen menetrendhez hasonló "képződmény" ami a végállomásokról történő indulási időpontokat feltünteti...
Rendben megérkeztem a sziget központjába, ahonnan 8 órakor (negyed órás késéssel) indult a busz Szalonikibe. A menetrendi tájékoztatáshoz képest 8 €-val többet kellett fizetnem, azt ugyanis "elfelejtették" feltüntetni, hogy a komp díja nincs benne az árban. Bár ez lett volna a legnagyobb bajom az úton...
A kompról sikerült telefonon keresztül egy helyet foglalnom a Szaloniki-Budapest buszjáratra. A problémák ezután kezdődtek igazán. A buszút "hivatalosan" (már ha ismerik ezt a szót a görögök) 5 órát vett volna igénybe, ami számomra megfelelő volt, hiszen nyolc órás indulással kalkulálva délután 1 órára érkeztem volna meg, a csatlakozás pedig fél háromkor indult. Több embert is megkérdeztem, hogy ténylegesen meddig tart az út, a vélemények négy és hat óra között szóródtak, de még a hat óra is megfelelő lett volna. Csakhogy az elmebeteg buszsofőr úgy gondolta, hogy a nyílegyenes autópálya helyett inkább felmegy a hegyi szerpentinekre... (Valószínűleg valaki külön fizetett neki, hogy arra menjen, hogy a saját falujában/városában tudjon leszállni.) Délben megálltunk egy kicsit pihenni, és megkérdeztem a sofőrt, hogy mikor érkezünk meg. A válasza az volt, hogy 5 óra (!!!) körül. Innentől kezdve már azon kezdtem izgulni, hogy mivel a buszt nyilvánvalóan nem érem el, az 5 óra 5 perckor induló vonatot legalább elérjem, máskülönben kénytelen leszek valahol a városban megszállni. A buszon már majdnem megverték a sofőrt a kerülő miatt. Én még ilyent nem láttam...
Háromnegyed 5-re érkeztünk meg Szalonikibe. Gyorsan fogtam egy taxit, a sofőr persze nem tudott angolul. Erre bepattant mögém egy görög, aki értette, hogy mit mondok, és így megcéloztuk a páyaudvart. Persze a görög srác is jött velünk, potyautasként. A taxióra a pályaudvarnál 3,5 €-t mutatott, de a sofőr 5 €-t kért, mert azt mutogatta nekem valamilyen lapon, hogy ez a fix ár a buszpályaudvar és a vasútállomás között. Nem érdekelt, kifizettem, és rohantam a jegypénztárakhoz. Minden pénztár üres volt, egyedül a nemzetközi pénztárnál állt tetemes sor. Nagy nehezen sikerült előrekönyörögnöm magam (ekkor már 17:10 volt), és megvettem a jegyet. Rohantam a vonathoz, ami azonban még bent sem állt a pályaudvaron, pedig nem valahonnan érkezett, hanem innen indult. Fél óra késéssel indultunk el végül. Menetrend szerint egy belgrádi átszállással másnap délután fél háromra kellett volna Budapestre érkeznünk, szemben azzal, hogy a lekésett busz reggel 6 órára érkezik...
A vonatút első részében nem volt különösebb problémám. A kocsik egészen kényelmesek voltak, bár a mellékhelyiségekről jobb nem beszélni... Az út során minden határon, a határ mindkét oldalán ellenőrzést végeztek, ami mindenhol kb. fél órán át tartott. Mivel nem volt időm Szalonikiben vásárolni, az ételeim pedig elfogytak, így kezdtem elég éhes lenni. Szkopjéban, Macedónia fővárosában megálltunk este 10 óra körül , és a vonat itt állt negyed órát, itt szerencsére még nyitva volt egy kis üzlet, ahol tudtam euróért ételeket venni. Szerbiába átérve már éjszaka volt, és valahol az ország közepén két, VB-lázban égő részeg, dohányzó szerb volt olyan kedves, és helyet foglaltak abban a kabinban, ahol addig egyedül utaztam. Két perc múlva már én sem abban a kabinban ültem, átkéredzkedtem egy másikba, ahol szintén egy ember volt, aki félig-meddig aludt. Megtehette, hiszen takarókkal jócskán fel volt szerelkezve, mivel nagyon hideg volt. Én fáztam, aludni pedig így alig tudtam.
Belgrádba három órás késéssel érkeztünk, így természetesen lekéstük a csatlakozást. Egy órával később indult a következő vonat Budapestre. Közben megint elfogyott az élelmem, itt már nehézkesebben tudtam €-ért vásárolni, de azért sikerült. További problémát jelentett, hogy a telefonom is lemerült, azt egy, a pályaudvaron található bisztróban sikerült töltenem, mert a vonaton, bár volt konnektor, áram nem volt. Felülve a vonatra egy újvidéki férfi kért tőlem kölcsön 2 €-t helyjegyre, mondván, hogy Újvidéken megadja. Persze nem számítottam rá, hogy tényleg megadja, és igazam is lett...
Végre elindultunk Belgrádból délelőtt 10 órakor további nyolc órányi utunkra. Nem sokkal később meglátogattam a mellékhelyiséget, ahol immáron volt por formájú szappan (ez már magyar vonat volt), azonban ez mit sem segített azon a tényen, hogy beszorultam a mosdóba: a kilincs beragadt. Néhány percnyi keserves dörömbölés után az utolsó kabinban ülő srác kívülről kinyitotta végül az ajtót.
A következő bonyodalom a magyar határon adódott, nem is igazán nekem, hanem a mellettem lévő kabinban ülő hölgynek. Ő ugyanis valamit át akart csempészni a határon, azon a héten már nem először. Határőrök, rendőrök, sőt kutya is jött a vonatra, szerencsére az én kabinomba nem jöttek be, mert nem nagyon mertem volna leülni az ülésre azután, hogy a kutya összeugrálta...
Ezek után már csak az okozott fennakadást, hogy Ferencvárosban negyed órát kellett állnunk, majd ezután, közel menetrend szerint (ami először fordult elő hazautam során) megérkeztünk este 6 órára a Keletibe. Mivel Görögországban az óra hozzánk képest egy órával előbbre jár, így pontosan 36 órát utaztam, ebből több, mint 24-et vonaton.
Mindenkit óva intek attól, hogy vonattal vegye célba a Balkánt, nem éri meg. Mindazonáltal, előző bejegyzésemben akármennyire is lehúztam a MÁV-ot, összehasonlíthatatlanul nagy a különbség a magyar és a többi balkáni vasúti szolgáltatás között - a MÁV javára.
Utolsó kommentek